Mesék fejből mondva és könyvből olvasva
Dr. Vekerdy Tamás nyilatkozta egyszer, hogy legkedvesebb meséje az édesapja által kitalált Hüvelyk Matyi volt. Később is úgy látta, hogy a gyerekek inkább azokat a históriákat szeretik, amelyek szüleik fejéből pattannak ki. Tanúsíthatom ezt: óvodapedagógus édesanyám klasszikusmese-olvasásán túl hálás vagyok édesapámnak, amiért rendszeresen „átírta” a műveket, így majd’ minden este szórakozhattam a Piroska szadistan kínzásainak kitett farkason és a hozzá hasonló áldozatokon. Ennek következtében fejlődött a fantáziám, valamint oldódott a nap folyamán felgyülemlett feszültség. No és éppenséggel az sem mellékes, hogy megszerettem a horrorfilmeket, amelyek a magyarázat szerint ugyancsak mesék voltak.
Magyar szöveget adatsz ki? Akkor ügyelj arra, hogy magyar idézőjelet („T”) használj az angol verzió (“T”) helyett. A mint előtt pedig javasolt vessző kitétele („T”, mint tükör)
Apukám szintén imádott írni, igaz, már iskolásként kijavítottam szóban és írásban egyaránt. Ehhez elengedhetetlen volt a betűfalás, amelytől nemcsak a szókincsem fejlődött, hanem az iskolában tanult dolgokat írott környezetben is megfigyelhettem. A nem fejből mondott elbeszélések bizonyos szempontból a könnyebbik utat jelentik a szülők számára: jóhiszeműen úgy vélhetjük, hogy ezek a szövegek kész vannak, ám a tapasztalat sajnos nem ezt mutatja.
Gyakorló édesanyaként amellett, hogy történeteket színezek ki, sokféle szerzeményhez volt már szerencsém. Kifejezetten zavar, amikor olyan kiadványt veszek a kezembe, amelynek minden oldalán legalább egy helyesírási hibát találok. Lehet, hogy ez az érzés összefüggésben áll azzal, hogy felelősnek érzem magam valakinek az érzelmi-intellektuális fejlődéséért.
Nem mintha én mindent tudnék, a párbeszédjelzések katyvaszát és a magyar–angol idézőjelek különbözőségét például sokáig nem vettem észre. Előbbiről itt írtak egy remek blogbejegyzést, utóbbit pedig előszeretettel keverik online híroldalakon. Nem csoda, a billentyűzeten látható verzió egyfajta alapbeállítás, nyomtatásban mégis illene figyelmet szentelni a helyes típus kiválasztásának.
Öt mondatban hét hiba, mi az? El sem hinném, ha nem ezt a gyöngyszemet kaptuk volna ajándékba. Melyek a problémás részek? 1. Baronfiudvar helyett baromfiudvar írandó. 2. Fekhejük helyett a fekhelyük írásmód a helyes. 3–4. Párbeszédet kiskötőjel (-) helyett gondolatjellel (–) jelölünk. 5. A kotkodácsolja helyett kotkodákolja vagy kotkodácsol/kotkodákol használható. 6. Hiányzik a vessző a kotkodákolja mögül. 7. A nyugovóra tér kifejezés már szerepel az előző oldalon, így a szóismétlés elkerülése érdekében szinonima alkalmazása ajánlott (például: lefekszik aludni). További javaslatok: más tördelési mód, hogy a mondat kommentárrésze ne új sorból induljon, illetve a szöveget múlt és jelen idő tekintetében sem árt egyeztetni
„Élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmész.” – Victor Hugo
Ezeknél jóval súlyosabb hibák is megjelennek nyomtatásban, amelyek korrektorért, szerkesztőért és esetenként lektorért kiáltanak. Mit tudtam én annak idején ezekről a szürke eminenciásokról, akiknek az a dolguk, hogy kijavítsák az elrontott részeket, ezzel is emelve a kiadványok színvonalát! Hiszen ki olvassa el az impresszumot (már ha fel vannak benne tüntetve egyáltalán)?
Mivel a magyar nyelv gyakran változó szabályai olykor kegyetlennek tűnhetnek, akár egy dekapitációra alkalmas instrumentum (köszönet Varga Zoltán filmtörténésznek a remek kifejezésért), az írott szó pedig nyomot hagy, jó néhány csiszolatlan gyémánt marad az utókorra. Amennyiben észrevesszük ezeket, tudatosulhat bennünk, hogy a könyvkiadásban elengedhetetlen közreműködőkkel kell számolni. Olyannyira fontosak ők, hogy rögvest konstatáljuk hiányukat, amint égbekiáltó baklövéseket tapasztalunk.
Az ordas helyesírási hibák (a tipográfia problémákkal egyetemben) eleinte legfeljebb a történeteket interpretáló felnőtteket idegesítik, de a gyerekek előbb-utóbb megtanulnak olvasni, és a szavak leírása aszerint rögzülhet, ahogyan vizualizálták őket. Éppen ezért gondolom azt, hogy nagyobb a felelősség egy gyermekkönyv kiadásakor, mint egy magánember felnőtteknek szóló története kapcsán, amire vagy kíváncsi a célközönség, vagy nem. Például a jó szándékú nagymamáktól-nagypapáktól bármilyen, kicsiknek szánt kötetet kaphatunk, főleg, ha vásárláskor a kedves rajzok alapján döntenek a szöveg minősége helyett.
Ha mindenképp írni akarsz, ellenőriztesd szakemberrel
Helyesen Törpojáca kalandjai lenne
Képzeld el, mi lenne, ha egy Szutyejev-újragondolásban ez a sor szerepelne: „Boldog volt Kispipi ,hogy baráttyát ,Kisrécét utánozhatta. 🙂” A rosszul elhelyezett (szóközök utáni) vesszőhasználat, a szóelemzés elve helyetti kiejtés szerinti írásmód és az emoji beszúrása a felnőttekben egész biztosan diszkomfortérzetet kelt. No de a fiatal olvasó nem gondolhatja-e, hogy ez az írásmód elfogadható? Hiszen leírva látja, és ami megjelenik írásban, annak tekintélye van. Vagy nem ezt tanultuk a szüleinktől?
Felesleges helytelen példát kitalálni, lássunk inkább valódiakat. Elég megnézni a Hupikék törpikék egyik részének lefordított címét, amely változatlan formában fellelhető interneten is (ami, mint tudjuk, nem felejt). Törpolyácának bizony Törpojácának kellene lennie, esetleg Törppojácának, és semmiképp (szándékosan sem) ajánlott a pojácát rosszul papírra/képernyőre vetni. Kiváltképp nem egy gyermekeknek szánt tévécsatorna epizódjának címeként.
Kanga sem tökéletes. Hibák: az 1. és a 3. pontban hiányzik a vessző („Ó, igen!”, „Szervusztok, kedveseim.”), a 2. jelölésnél a „rólad” kisbetűvel írandó, mivel nem mondatkezdő szó
A gyerekek nem ostobák, a sokszínűség formálja őket: minél több (koruknak megfelelő) mesét hallanak és olvasnak, annál értelmesebbek lesznek. A gyakori szóismétlés, a rosszul elhelyezett vesszők, a téves egybe- és különírások, a nem helyénvaló felkiáltójelek és a végletekig lecsupaszított tőmondatok – hacsak nem stilisztikai jellegből fakadnak – láttán akár azt is feltételezhetjük, hogy a szerző nem gondol sokat a gyerekek értelmi képességéről. Jobb esetben azt sugallja (és ezt találom valószínűbbnek), hogy a művet nem látta korrektor, és bizony így ír a szerző. Pedig a kicsik formálódó nyelvhasználata miatt fokozott felelősséggel illene viseltetni a szövegek helyessége iránt.
Felvetődik továbbá a kérdés: kinek az obligója a gyermekeknek szóló irományok kifogástalan helyesírásának szavatolása? A szerzőé vagy a kiadóé?
Mi van, ha szándékosan rontanak a szerzők?
Úgy gondolom, hogy a fentebbi minták nem tartoznak a szándékosság körébe. Nem úgy, mint a nem elsősorban fiataloknak szánt (habár tinédzserként imádtam forgatni), Kedvencek temetője című, 1983-as regény Stephen Kingtől, amelynek angol címe Pet Sematary. Itt egyértelműen akaratlagos volt az elírás: arra céloz, hogy a temető feliratát egy kisgyermek készítette, aki fonetikusan írta le a Cemetery szót. Mégsem találom helyénvalónak a GameStar szerzőjének, Vörös Lórándnak a javaslatát, miszerint Kedvencek temetőlyeként kellett volna magyarul megjelentetni a regényt, amelynek oldalain „álatemető” olvasható több alkalommal is. A magyar nyelvben ugyanis a j és az ly keverése típushibának mondható, lásd fentebb a Hupikék törpikéket.
József Attila: Altató
Lackfi János tudatosan játszik a lexémákkal és a grammatikával, erről számos alkotása tanúskodik, a Komoly vers komoly szavalóversenyekre című (2016) például a következőképp: „A tévében filmek mennek, / a filmekben szeretet, / semmi dara bolósgyilkos, / nemsíromki szememet.”
Varró Dániel gyakran félreértelmezett verse, a Hat jó játék kisbabáknak („Jó játék a konektor, / én jöttem rá magamtól.”) kapcsán írta a költő felesége: „A konnektor természetesen két n-nel írandó, de itt a költő a licencia eszközét használja a rímhelyzet miatt.”
Szintén nem mese, de máig szívesen lapozzák fel a kicsiknek József Attila Altatóját (1935). A költeményben a lapda, azaz a labda régies alakja szerepel, a verset megjelentető kötetekben azonban nem egységes az írásmódja. A Magyar Elektronikus Könyvtárban lapda és labda változat ugyancsak fellelhető. Az első linken található versre a kiskötőjel jellemző, a helyes mai (labdás) verzióban pedig gondolatjelre javították ugyanezt. Mindkettőben közös a magánhangzók hosszúságának jelöltségét illető váltakozás (sip, mig, tüzoltó, de szundít, terelő), de ezek szintén a jobb hangzással és a rímeléssel magyarázhatók.
Kik és mivel tudnak hozzájárulni a művek értékességéhez?
A szerkesztő elolvassa és véleményezi a kéziratot, egységesíti a stílust, ha szükséges, változtatásokat kér a szerzőtől. (Optimális esetben több szerkesztő is átfutja ugyanazt a kiadványt, akik értik a dolgukat, az alkotó pedig elfogadja a változtatásokat.) A fordító lefordítja a művet – ehhez nemcsak az idegen nyelvet, hanem a magyart is igen magas fokon kell ismernie, használnia. Egy fordítás nem csupán szóról szóra fordítást jelent, hanem az a cél, hogy a mű magyar nyelven is szép és élvezhető legyen, miközben a lehető legteljesebb módon adja vissza az eredeti hangulatát, nyelvezetét és jelentését.
Szóközök nélkül
A korrektor kijavítja a helyesírási, nyelvhelyességi, stilisztikai hibákat. A lektor a mű egészében a szakmaiságot, a hitelességet és az ívet nézi, továbbá felhívja a figyelmet a szövegben található logikai buktatókra (szaklektor hiányában ez a feladat is a szerkesztőre hárul).
A grafikus megtervezi a borítót és a hátlapot, illetve az egyéb illusztrációkat. A tördelő a nyomdai előkészítésért felel, megformázza a szöveget – itt is számtalan követelménynek kell megfelelni, nem elég csak egy „gombot megnyomni”, hogy a megfelelő formátumba kerüljön minden. A javított változatot a korrektor újra átnézi, majd amikor a javításait a szerkesztő is elfogadta, akkor kerülhet a végleges szöveg a nyomdába, sokszorosításra – nagy vonalakban ez a folyamat leírása.
Milyen okokból nem alkalmaznak például korrektort?
Az eddig látottakból úgy tűnhet, hogy a szerkesztő, a korrektor és a lektor mellőzése nem feltétlenül függ össze a termék árával vagy népszerűségével. Sőt, pár száz forintos leporelló és több ezer forintos könyv egyaránt lehet összecsapott – és akkor a tévéadások feliratairól még nem is ejtettünk szót. Min múlik akkor a művészi szabadságon túli nyelvi igényesség?
Drága kiadvány elkészítésekor sem feltétlenül gondolnak korrektorra. 1. Párbeszédes részeket gondolatjellel alkotunk meg, nem idézőjellel. 2. A játszik felszólító módú alakja T/1. személyben játsszunk, a játszunk ugyanis egy kijelentő módú ige. 3. Vessző írandó kiskötőjel helyett
Hasonló okokat sejtek mögötte, illetve volt, amit kifogásként hallottam:
– nincs idő átnézni a kéziratot,
– nincs pénz külön szakemberek megbízására,
– a szerző úgy gondolja, jól ír, nincs szüksége javításra,
– a szöveget már átnézte valaki, akár egy kinevezett szerkesztő, aki valamikor tanult a magyar nyelvtan szabályairól, így szükségtelen a további módosítás (áthallás lehetséges a 3. ponttal).
A helyes vesszőhasználat és párbeszédjelzés Aladdinnál sem törzsvendég
Mindegyik gondolat tévútra vezet, mintha kimagyarázná vagy ignorálná az igényesség hiányának felvetését. Előfordulhat, hogy minél felháborodottabb a magyarázat, annál valószínűbb, hogy a kézirat javításért kiált.
Mit tegyünk, ha juszt sem akarunk korrektort fogadni?
Ne adjunk ki könyvet. Na jó, ez erős kijelentés, bár a blog keretei elbírják a sarkítást. A korrektorok munkája egyesek szerint valószínűleg a szükséges rossz kategóriába esik, ennek ellenére így sem veszik igénybe elégszer a szolgáltatásaikat. Főként a magánkiadások hemzsegnek hibáktól (erről itt ejtettem szót korábban); létezik olyan szerző, aki a saját nevét sem tudja leírni. A kötőjelek és a gondolatjelek például rendre csapdába csalják az egyébként gördülékeny szövegek megalkotóit is. A családnevekkel kapcsolatban, ahogyan más nyelvi kérdéssel is az MTA-hoz, az e-nyelv.hu-hoz és a helyesírási szabályzat legújabb kiadásához javasolt fordulni, még akkor is, ha nem javíttatjuk kiadványunkat. A magánkiadásoknál érdemes lenne a nyereségen túl a minőséget is célként kitűzni, még ha ez pár száz vagy ezer forinttal meg is növeli az adott kiadvány árát. Bele kell kalkulálni a költség- és időkeretbe.
Ha még így is feleslegesnek érezzük azt, hogy valaki belemásszon írásunkba (olyanra is akad példa, aki korrektúrázást vállal, holott a hibátlan helyesírás nem jellemző rá), legalább a Microsoft Wordben vagy a LibreOffice-ban ellenőrizzük le nyomtatás előtt a szöveget. A magyar helyesírás szabályainak 12. kiadása online is elérhető innen. Ingyenesen hozzáférhető, szóval ez sem lehet kifogás. A Ctrl+F (Macen Command+F) billentyűkombinációval pillanatok alatt rá tudunk keresni a kérdőjeles kifejezések néhány betűjére.
Időigényes? Igen. De ha valakinek „csak” arra van lehetősége, hogy megírjon egy könyvet, arra azonban már nem tud időt szakítani, hogy nyelvhelyességi szabályokat bogarásszon, és tisztában van vele, hogy nem tökéletes helyesíró, akkor keressen olyasvalakit, aki leveszi a válláról ezt a terhet. Megéri.
Helyesen: „De a kosnak rossz a kedve, mintha mindig gondja lenne. Ha észrevesz, szaladj el, mert különben felöklel.”
Utószó
Hálával tartozom korrektorként dolgozó kollégámnak, Cseh Vandának, amiért rendszeresen felhívja a figyelmemet olyasmire, amit magamtól feltehetően észre sem vennék. Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy olyan hatással van a cikkeimre, mint a friss vér Drakulára.
Szeretnék köszönetet mondani továbbá a Napi helyesírási szösszenetek elnevezésű Facebook-oldalt létrehozó Kótai Katának, amiért engedélyezte, hogy két, nála megjelent fotóval kiegészíthessem a bejegyzést. A fekhelyeset én magam küldtem be egyébiránt, és tekintettel arra, hogy azóta sem javult a helyzet, kötelességemnek éreztem a téma szóba hozását. Kövesd Kata oldalát, mert hasznos tanácsokat és elrettentő példákat egyaránt olvashatsz rajta. (És itt, a saját oldalunkon is.)
Frissítés: A cikk átdolgozott változata megjelent a Magyaróra című folyóiratban. Kattints ide az elolvasásához.
